Emlékezzünk ne csak szépen, pontosan is!

2012. február 17. péntek, 13:07

Mindig nagy kedvvel olvasgatok régi beszámolókat régi versenyekről. Régi versenyekről szóló mai beszámolókat is szívesen elolvasok, de nagyon kritikus vagyok a visszatekintő szerzőkkel, mert a sokszor a „megszépítő messzeség” távlatából és szelektíven szemlélik és szemléltetik a múltban történteket. Ezért is várakozással kezdtem el olvasni Létay Gyula Emlékezzünk és vigyázzunk egymásra! címmel a XXIII. Budapest-bajnokságról írott oldalnyi visszaemlékezését. Már csak azért is, mert magam is gyűjtök adatokat régi magyar versenyekről, ám szöveges beszámolók helyett inkább a versenyek és játszmák tényszerű leírásáról.

Elegedet teszek Létay-mester „Emlékezzünk és vigyázzunk egymásra!” felhívásának, legalább annak első részének. Mivel emlékezetem sokszor megcsal, ezért régi Magyar Sakkéleteket és Sakkéleteket, Magyar Országos Sakktájékoztatókat, valamint a Magyar Versenyek játszmagyűjteményt és Jakobetz László A budapesti sakkozás rövid története című munkáját hívtam segítségül.

A XXIII. Budapest-bajnokság 1982. február 11. és március 4. között zajlott le. A mezőny 2401 Élő-átlagú volt, de csak a magyar-értékszámok tekintetében. Az utóbbi harminc évben születetteknek talán meglepő, hogy akkoriban a Nemzetközi Sakkszövetség által jegyzett Élő-pontszámokon kívül léteztek a FIDE-pontokat meghaladó magyar Élő-pontszámok is, amelyeket aztán a nemrég megszűnt KOMIR-értékszámmá alakítottak át. (Napjainkban a Budapesti Ifjúsági Csapatbajnokságon egyik régi sakktársam sűrűn sérelmezi ez utóbbi megszüntetését.) A mindig alapos közgazdász doktor, Vígh Béla a Magyar Sakkéletben megjelent beszámolójában meg is írta, hogy a FIDE Élő-átlag alacsonyabb, 2338 volt. A Létay-cikkben az áll, hogy a magyar nagymester és erős mestereken kívül a színvonalat a mesterjelölt-bajnokság első két helyezettje biztosította. Eme állítás második része nem helytálló, mert a mesterjelölt-bajnokság második helyezettje jómagam voltam (1. Létay Gyula, 2. Fehér Gyula, 3-4. Szabó Zoltán és Herendi Róbert, 5. Szlovák Mihály, 6. Monda László, 7. Lengyel András – a versenyen 80-an indultak nyolc csoportban, és hétfordulós döntővel ért véget). Mégsem tudtam részt venni a Budapest-bajnokságon, mert másfél évi katonai szolgálatra be kellett vonulnom Tapolcára. Helyemre Szabó Zoltánt hívták meg, aki a mesterjelölt-bajnokság döntőjében 15 lépésben győzött le engem.

Mint Vígh Béla anno megírta, holtversenyes elsőségét az utolsó négy fordulóban sorozatban aratott győzelmeinek köszönhette. Szécskay Győző és Verseci Vilmos versenybíróknak igencsak „túlórázniuk kellett”, hiszen a bajnoki címet eldöntő rájátszás a verseny után öt nappal, március 9-én kezdődött. A négyjátszmásra tervezett mérkőzés Honfi Károly 2,5:0,5 arányú győzelmével a harmadik játszma után véget ért.

Úgy gondolom, hogy a Budapest-bajnokságok „szomorú mementója” a maiak számára csak akkor jelent valamit, ha szólunk arról, hogy a torna a magyar sakkozás második-harmadik vonalának legjelentősebb versenye volt. Idővel nem csak a Budapest-bajnokság, hanem e sportági-szint versenyei is teljesen megszűntek. És létezett magyar mesteri cím, amely megszerzése – főleg a minősítő versenyek ritka volta miatt – nehezebb volt, mint a 2300 Élő-pontszám eléréséhez kötött FIDE-mesteri címé. Érdekes lehet megemlíteni azt is, hogy a mezőnyt alkotók nagy része hivatásos sakkozó volt. Kivételt csak dr. Vígh Béla („…munkahelyi elfoglaltságom miatt kikérés nélkül tudtam elindulni.”), Szabó Zoltán, Létay Gyula és talán Hardicsay Péter jelentett.

A XXIII. Budapest-bajnokság részvevőinek sorsának Létay Gyula általi felidézéséből annyi minden kimaradt, illetve benne annyi a pontatlanság, hogy valamennyire felhívni a figyelmet hosszú oldalakra lenne szükség.

Honfi Károly volt az, aki egyetlenként magyar nagymesteri címet kapott. Ezt régebben közhely számba ment, a mostanára azonban feledésbe merült.

Perényi Béláról „egyes változatok újítója” jellemzést nehéz értelmezni, de a Perényi-támadásról (amely elnevezés, ha nem tévedek, Adorján nagymestertől származik) például egész fejezet szól Németh Zoltán felelős szerkesztő a Magyar Sakkvilág kiadásában megjelent Béláról szóló könyvében. S „az sem semmi”, hogy a híres Sahovski Informator évkönyv – amely a magasan minősített sakkozóknak hosszú időn keresztül nélkülözhetetlen alapforrása, egyik „bibliája” volt – tekintélyes szakemberekből álló zsűrije a Tóth József elleni partijában megvalósított elgondolást „a legjobb elméleti újítás” címmel tüntette ki 1978-ban.

Schneider Attila nem háromszor nyert nyílt, hanem kétszer körmérkőzéses, „hivatalosan számozott” bajnokságot.

Lengyel Béla nem „utolsó versenyek egyikén holtversenyes”, hanem kétszeres Budapest-bajnok (1979, 1980).

Csak Vígh Béláról és Létay Gyuláról derül ki, hogy melyik klub tagjai voltak, pedig klubhűség jellemezte Petrán Pált (Honvéd), valamint Sápi Lászlót és Hradeczky Tamást is. Előbbi az MTK sakkszakosztályának, utóbbi sportállása megszűnése miatt került el a kék-fehér klubtól.

Vígh Béla egyébként a Vasas SC-n kívül a Postás SE-nek is hosszabb időn keresztül, 1987-től 1999-ig tagja volt. Béla számítógépét „kvalifikált komputer” néven nevezni mulatságos megnevetetett, és szégyenleném, ha a számítógépet használó vagy nem használó sakkozók közül csak én nem érteném, mit is takar e furcsa összetétel.

Végül kiegészítésként egy érdekes hadállás a XXIII. Budapest-bajnokságról – számítógépes elemző-sakkmodult használva összekötő kapocsként a múlt és jelen között. Talán sem a győztes, sem a vesztes nem volt tudatában, hogy tanulmánynak beillő gyöngyszemet alkotott.